!

Tehát itt vagyok! Ragyogok! Ugyan már sokszor elmondtam, hogy a blog nem rólam szól, így nem írok magamról, most mégis kivételt teszek. Több okból is. Rögtön itt az elején, maga az indoklás, hogy miért is nem írtam. Aztán talán tanulságul szolgálok másoknak. Végül pedig jelenleg konkrétan lehetetlen eltekinteni a helyzettől, mert az elmúlt hónap(ok) valószínűleg egy életre megbélyegeztek.

Először is köszönöm Bettinek, hogy néha talán tudtán kívül is, de lelki támaszt nyújtott akkor, mikor senkinek nem hittem már el semmit.

Tehát ugorjunk vissza július 31-re: este fél 9-kor Marci beleharapott előbb a jobb, majd a bal kezembe. Szép fogsornyomát rajtam hagyta. Ami először annyira nem fájt, kiderült, az okozott mindent. A bal kézfejemen a mutatóujjam alatt a hüvelykujjam mellett sikeresen belenyomta az egész bal szemfogát.

Augusztus 1-jén mint a jó gyerek elmentem dokihoz, ahol tetanusz, veszettség elleni oltás, kötözés. Aznap sikeresen belázasodtam, I♥tetanusz mellékhatás.

Augusztus 2-án leszedtük a kötésem, ami beleragadt a sebbe, 4 órás áztatás után aztán elkezdte ontani a gennyet.

Augusztus 7-én először hegedt be a seb. Közben apadt a dagadás is.

Augusztus 8-án megkaptam a következő veszettség ellenit az aszisztenstől.

Aztán azon a hétvégén újra felszakadt és tovább ontotta a trutymót a kezem, viszont mivel ezzel együtt apadt is tovább, némileg megnyugtató volt. Közben csináltunk házi aloes dunszt kötést (isteni volt, már a fájdalom csillapításáért megérte).

Augusztus 22-én ismét veszettség elleni (az utolsó), ekkor kaptam egy betadinos dunszt kötést a dokinál. Úgy éreztem, most már rendbe kell, hogy jöjjek. Ekkor sétáltunk Bettivel.

Csakhogy augusztus 25-én ismét elkezdett dagadni a kézfejem és egyre jobban fájt is. Az egész olyannyira az elviselhetetlenségig ment, hogy 28-án ismét visszamentem a dokihoz, aki végre elküldött sebészetre. Irány tehát Dombóvár. Ezúton is örök hálám a Szent Lukács kórház minden dolgozójának, akihez szerencsém volt, és minden tiszteletem az övéké. Még aznap altatásban megműtöttek, és egy helyes kis tályogtól szabadultam meg. Azt a napot nem szeretném részletezni, sem az utána következő kettőt, de sok minden átfogalmazódott bennem, többek között a fájdalomról alkotott fogalom is. Nem kívánom senkinek.

Két és fél hétig jártam kötözésre, és a mai napon lepördült a nagy pörköm is. Túl vagyok rajta. Megmentették a sebészek a bal kezemet! Most kezdek megnyugodni, és egész nap csak vigyorgok a kezemet nézegetve. Végre nem vagyok lyukas!

Tagadhatatlanul erőszakosabbnak és következetesebbnek kellett volna lennem, de már nem tudom megváltoztatni a múltat.

Hogy mi történt ez idő alatt a kis dögönymacikkal?

Kezdeném Nyulikával: tegnap tudtam hozzá először bemenni és megetetni. El is felejtettem már milyen puha a szőre és miért is ragaszkodok hozzá olyan görcsösen.

A Bogimanó: vele sem nagyon tartottam a kapcsolatot, messziről gügyögés, néha egy-egy óvatos simi, meg a szívfacsaró ugatásának hallgatása.

Dió: teljes szétesés. Nagyon megsínylette, hogy nem vagyok vele. A szomorú szemei… A lábfájására viszont közben találtunk megoldást, most kálciumos jutifalit kap minden nap, amitől érezhetően mozgékonyabb és sokkal jobb a kedve.

Mandula: a kis tündér bogyó hercegnő, aki miatt teljes kerítés megújulás volt. Megkapta minden oltását, és múlt csütörtökön az első veszettség ellenit is és a chipet (vigyázz nagyvilág, mert bevetésre készen vagyunk!). Olyan nagy lett…, és sokszor sírdogáltam azon, hogy lemaradok a gyerek koráról…, mikor hogyan éreztem magam, azért próbáltunk tanulgatni, gyakorolni. A trükktár a következő: ül, pacsi, fekszik, hempereg, piti, áll, forog, adj egy ötöst. A hölgyemény kezdi felfedezni a határokat, viszont feszegeti is azokat, tehát most nagyon rá kell feküdnünk a behívásra, mert elfelejti néha, mit is jelent a gyere. Amúgy kapott tegnap egy klassz kis pórázt, amit a fojtó nyakörvünkkel fogok használni, és a napokban fel is szeretnénk avatni.

Hapci: egyszerűen szó nélkül türte a hiányomat. Nem hisztizett, nem sírdogált, csak várta a következő ölelést. Ő az, aki bármennyit képes lenne rám várni türelmesen.

Marci: nos igen… a TETTES. Elég sokan szeretnék holtan látni. Én nem! A folyamatos hízelgés, a villogó-könyörgő zöld szemek. Apa cicája… egyszerűen az övé, és ha akarnám se tudnám bántani, nincs hozzá jogom. Nem tudnék többé nyugodt szívvel odaállni apa nyughelyéhez, így Marcika marad. Mellesleg honnan tudná szegény, hogy mekkora bajt okozott… ?! …

Bikfic, aki úgy ment el, hogy a kezem miatt nem simogathattam úgy ahogyan megérdemelte volna.

Cirmi és Lacika új gazdihoz kerültek, jó helyre. Ennél nagyobb öröm nem kell.

Dagi viszont a nyakunkon maradt. Őnaccsága előlépett főkertésszé, fővadásszá, főlakberendezővé és had ne ragozzam, milyen eleven.

Itt tartunk most.

Tervek azok vannak…, sok-sok simogatást adni, sokat játszani és tanulni. Sokat mosolyogni.

Végre sétálni!!! Mandival futni szeretnék reggelente. Diót is szeretném vinni rövidebb sétákra. Mihamarabb összeröffenni Bettiékkel.:) Mert Maya a listán van, első helyen.

A faluban sajnos sok minden nem változott, főleg nem pozitív irányba a kutyatartással kapcsolatban, de a mai nap nem arról szól, hogy efféle borzalommal leamortizáljam a hangulatomat.

Képek persze készültek ez idő alatt, bár elég érdekes minőségűek és nem a tőlem megszokott nagyon sok. Majd hozok párat a közel jövőben!:)