Némileg még mindig felspannolva, de sokkal erősebben a kutyáimhoz/macskáimhoz kapcsolódva írom a mai második bejegyzést.
Mit jelent tanulni nekünk és mit jelent a kedvenceinknek? Mi maga a tanulás?
Szeretném azzal kezdeni, hogy szerintem attól, hogy valaki csak tartja a kedvencét szeretetből és nem tanítja semmire, nem rosszabb ember bármelyikünknél.
Egyáltalán hol kezdődik a tanulás? Viselkedésnél? Hiszen alapból hoz valamit az állat az alomból. Szabályok betartásánál? Minimális szabályokat még a leglágyszívűbb gazdik is szabnak. Trükkök tanulásánál?
Mi az a határ, amit megítélhetünk kívül álló szemmel, hogy mennyi van még az egyénben? Szerintem nincs ilyen.
Mi hogyan tanulunk és én hogyan tanítok?
Azt hiszem az első tudatosan tanított kutyám Artúr volt. Egy olyan kiváló képességekkel rendelkező jószág, mint amilyen ő volt, kitűnő alany volt. Mégpedig azért, mert általa tanultam meg tanítani, és sok-sok szituációt kezelni. Érezni az ő lényét, a belső sugárzását. Nála nem tudtam hibázni, mert annyira tökéletes volt, nem voltak balesetek és rosszul elsült próbálkozások, viszont egy csomó dologra rájöttem, mi hogyan és mikor megy könnyebben. Ugyan egyszer mély bánatomban kicsúszott a számon az a gondolat, hogy nálam jobb gazdit érdemelt volna, de aztán azóta jobban meggondoltam az egészet. Valóban megannyi képessége kiaknázatlan maradt, de őt nekünk szánta a sors, direkt nekünk született. Az egész lénye úgy passzolt a családunkhoz, mint egy kirakó utolsó darabja. Nem maradtak levezetetlen energiái, soha nem éhezett és szomjazott és ami a legfontosabb: mindig szeretet vette körül.
Aztán jött az életembe a Dió. Az igazi kihívás. Megmutathattam mit tanultam, mit tudok. És ebben a nagyszerű kutyám Artúr rengeteget segített. Pillanatok alatt elfogadták, hogy ők attól a bizonyos naptól együtt fognak élni, összetartoznak. A ház íratlan eb szabályaira egyszerűen nem kellett, megtanítanom, mert Artúr megtette helyettem. Kontrollálta Dió minden döntését. De természetesen egy kutya nem tud mindent megismertetni egy másik kutyával. Azzal kellett kezdenem, hogy a másfél éves ebemet megtanítsam a nevére. Mivel a Beagle nagyon zaba fajta, ezért nem kajával akartam motiválni. Sokáig volt az az elvem, hogy kajával nem motiválok (ez azóta részben változott), sok-sok simi és duma volt minden egyes fül hegyezésért a jutalom. Nekem pedig az lett a jutalmam, hogy alig két hét alatt stabilan megtanulta, hogy ő a Dió és ha a nevét hallja, akkor figyelnie/jönnie kell. Dióval egy-két trükköt is elsajátítottunk az évek során: ül, pacsi, fekszik, piti. Nem sok, és nem, nem maradt a kutyám kiaknázatlanul. Egyszerűen csak arra kellett rájönnöm, hogy őt nem érdeklik ezek a dolgok. Megcsinálja a kedvemért, és tudja a mai napig, hogy ha levágja magát elém, akkor boldog leszek, ezért örömmel teszi, de a tanulási folyamat során nem elég lelkes. Sokkal inkább az érdekli minden alkalommal, mikor együtt vagyunk, hogy minél nagyobb felülettel tudjon hozzám bújni, mert ő abban nagyon jó, hogy azt a rengeteg szeretetet és melegséget átadja nekem. Így Dióval egy bizonyos szinten állunk, amíg a fontos együtt élési szabályokat tökéletesen megérti és betartja, addig számomra ő egy okos kutya marad.
Bogár már nehezebb eset, de azt mondtam magamnak tavaly, hogy ha Diót képes voltam alkalmassá tenni a családi lét elfogadására, akkor uccu ugorjunk bele. Amikor tavaly augusztusban először megsimogattam (és összességében is nagyjából első voltam), igazi áttörés volt. Bogár messze nem tökéletes, és baromira nehezen tanítható, abszolút nem motiválható, viszont csupaszív. Ugyan Dióval viszonylag könnyen összeszoktak, de további kutyákkal nem volt hajlandó kapcsolatot teremteni, és úgy összességében nem tűr meg más állatokat. Megválogatja az embereket is. Folyamatos kontroll alatt kell tartanunk, mert képes kiszabadítani a poklot. Rettenetesen önfejű és magának való, pedig belőle is lehetett volna jó agilitys, ha egy más világba születik, de neki már csak a boldog öregedés marad, így őszintén leszarom, hogy nem ül le parancsszóra, vagy képes tárgyaknak nézni más állatokat. Én ugyanis eredménynek könyvelem el, hogy egyáltalán ilyen szinten képes volt megszokni minket, hogy ő aki világ életében a maga ura volt, el tudja fogadni, hogy bizonyos dolgok tabuk, és azt is, hogy végső soron Mandulával is megbarátkozott.
Aztán jött a kis bébííím.:D Kaja motiválás ügyben akkor fordult a világ, mikor rájöttem, Dió sehol nem fogad el tőlem kaját, mintha ott sem lenne. Azóta ezen is csiszoltunk, viszont megfogadtam, hogy Mandulával teljesen más ritmust veszünk fel. Változatos motivációs eszközöket használok és mindig mást csinálunk. Néha csak szocializálódunk, néha a határokat térképezzük fel kettőnk között, máskor trükköket tanulunk, vagy játszunk. Vele könnyű dolgom van. Kicsit olyan nekem, mintha Artúr reinkarnációja lenne. Sok dologban hasonlít rá. Az eredmény pedig egy nagyon szoros kötelék. Nyilván egyesek szerint benne is maradnak majd lehetőségek..., de én csak egy igazi kutyát szeretnék belőle nevelni.
Minden kutyámmal most és majd a jövőben is a lehető legszorosabb kapcsolat kialakítására törekszem, és ehhez nem kell feltétlenül iskola vagy sport.
Érezni akarom őket, hogy ők is érezzenek engem. A módszereket illetően pedig...:) Mindenki más. Mindenki olvas innen-onnan, de a helyes út teljesen egyéni. Vannak olyan módszereim, amit sehol nem látott még a világ, mégis tökéletesen beválik nálunk. Ami pedig ennél sokkal fontosabb, hogy minden kutya is más. Saját egyéniségükhöz illően kell alakítani a tanulást, mert a tanításuk nem csak a sportból/versenyből áll.
Annak a híve vagyok, hogy mindenkit szívesen meghallgatok, ő mit hogyan csinál, ha megérdemli én is elmondom hogyan reagálnék le bizonyos szituáció(ka)t, de mint említettem, a helyes utat kizárólag egyedül lehet megtalálni, és addig sikeresnek találom magam, amíg a kutyáim csóválnak és örömmel vannak velem minden együtt töltött percben.
Azt hiszem az első tudatosan tanított kutyám Artúr volt. Egy olyan kiváló képességekkel rendelkező jószág, mint amilyen ő volt, kitűnő alany volt. Mégpedig azért, mert általa tanultam meg tanítani, és sok-sok szituációt kezelni. Érezni az ő lényét, a belső sugárzását. Nála nem tudtam hibázni, mert annyira tökéletes volt, nem voltak balesetek és rosszul elsült próbálkozások, viszont egy csomó dologra rájöttem, mi hogyan és mikor megy könnyebben. Ugyan egyszer mély bánatomban kicsúszott a számon az a gondolat, hogy nálam jobb gazdit érdemelt volna, de aztán azóta jobban meggondoltam az egészet. Valóban megannyi képessége kiaknázatlan maradt, de őt nekünk szánta a sors, direkt nekünk született. Az egész lénye úgy passzolt a családunkhoz, mint egy kirakó utolsó darabja. Nem maradtak levezetetlen energiái, soha nem éhezett és szomjazott és ami a legfontosabb: mindig szeretet vette körül.
Aztán jött az életembe a Dió. Az igazi kihívás. Megmutathattam mit tanultam, mit tudok. És ebben a nagyszerű kutyám Artúr rengeteget segített. Pillanatok alatt elfogadták, hogy ők attól a bizonyos naptól együtt fognak élni, összetartoznak. A ház íratlan eb szabályaira egyszerűen nem kellett, megtanítanom, mert Artúr megtette helyettem. Kontrollálta Dió minden döntését. De természetesen egy kutya nem tud mindent megismertetni egy másik kutyával. Azzal kellett kezdenem, hogy a másfél éves ebemet megtanítsam a nevére. Mivel a Beagle nagyon zaba fajta, ezért nem kajával akartam motiválni. Sokáig volt az az elvem, hogy kajával nem motiválok (ez azóta részben változott), sok-sok simi és duma volt minden egyes fül hegyezésért a jutalom. Nekem pedig az lett a jutalmam, hogy alig két hét alatt stabilan megtanulta, hogy ő a Dió és ha a nevét hallja, akkor figyelnie/jönnie kell. Dióval egy-két trükköt is elsajátítottunk az évek során: ül, pacsi, fekszik, piti. Nem sok, és nem, nem maradt a kutyám kiaknázatlanul. Egyszerűen csak arra kellett rájönnöm, hogy őt nem érdeklik ezek a dolgok. Megcsinálja a kedvemért, és tudja a mai napig, hogy ha levágja magát elém, akkor boldog leszek, ezért örömmel teszi, de a tanulási folyamat során nem elég lelkes. Sokkal inkább az érdekli minden alkalommal, mikor együtt vagyunk, hogy minél nagyobb felülettel tudjon hozzám bújni, mert ő abban nagyon jó, hogy azt a rengeteg szeretetet és melegséget átadja nekem. Így Dióval egy bizonyos szinten állunk, amíg a fontos együtt élési szabályokat tökéletesen megérti és betartja, addig számomra ő egy okos kutya marad.
Bogár már nehezebb eset, de azt mondtam magamnak tavaly, hogy ha Diót képes voltam alkalmassá tenni a családi lét elfogadására, akkor uccu ugorjunk bele. Amikor tavaly augusztusban először megsimogattam (és összességében is nagyjából első voltam), igazi áttörés volt. Bogár messze nem tökéletes, és baromira nehezen tanítható, abszolút nem motiválható, viszont csupaszív. Ugyan Dióval viszonylag könnyen összeszoktak, de további kutyákkal nem volt hajlandó kapcsolatot teremteni, és úgy összességében nem tűr meg más állatokat. Megválogatja az embereket is. Folyamatos kontroll alatt kell tartanunk, mert képes kiszabadítani a poklot. Rettenetesen önfejű és magának való, pedig belőle is lehetett volna jó agilitys, ha egy más világba születik, de neki már csak a boldog öregedés marad, így őszintén leszarom, hogy nem ül le parancsszóra, vagy képes tárgyaknak nézni más állatokat. Én ugyanis eredménynek könyvelem el, hogy egyáltalán ilyen szinten képes volt megszokni minket, hogy ő aki világ életében a maga ura volt, el tudja fogadni, hogy bizonyos dolgok tabuk, és azt is, hogy végső soron Mandulával is megbarátkozott.
Aztán jött a kis bébííím.:D Kaja motiválás ügyben akkor fordult a világ, mikor rájöttem, Dió sehol nem fogad el tőlem kaját, mintha ott sem lenne. Azóta ezen is csiszoltunk, viszont megfogadtam, hogy Mandulával teljesen más ritmust veszünk fel. Változatos motivációs eszközöket használok és mindig mást csinálunk. Néha csak szocializálódunk, néha a határokat térképezzük fel kettőnk között, máskor trükköket tanulunk, vagy játszunk. Vele könnyű dolgom van. Kicsit olyan nekem, mintha Artúr reinkarnációja lenne. Sok dologban hasonlít rá. Az eredmény pedig egy nagyon szoros kötelék. Nyilván egyesek szerint benne is maradnak majd lehetőségek..., de én csak egy igazi kutyát szeretnék belőle nevelni.
Minden kutyámmal most és majd a jövőben is a lehető legszorosabb kapcsolat kialakítására törekszem, és ehhez nem kell feltétlenül iskola vagy sport.
Érezni akarom őket, hogy ők is érezzenek engem. A módszereket illetően pedig...:) Mindenki más. Mindenki olvas innen-onnan, de a helyes út teljesen egyéni. Vannak olyan módszereim, amit sehol nem látott még a világ, mégis tökéletesen beválik nálunk. Ami pedig ennél sokkal fontosabb, hogy minden kutya is más. Saját egyéniségükhöz illően kell alakítani a tanulást, mert a tanításuk nem csak a sportból/versenyből áll.
Annak a híve vagyok, hogy mindenkit szívesen meghallgatok, ő mit hogyan csinál, ha megérdemli én is elmondom hogyan reagálnék le bizonyos szituáció(ka)t, de mint említettem, a helyes utat kizárólag egyedül lehet megtalálni, és addig sikeresnek találom magam, amíg a kutyáim csóválnak és örömmel vannak velem minden együtt töltött percben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése