Kicsit vonakodva írom még most is ezt a bejegyzést, de úgy érzem, hogy amíg nem írom meg, addig nem tudok tovább lépni, pedig a tovább lépés a szükséges rossz. Egy hónapja ilyenkor még a család egyik tagja sem sejtette, hogy fenekestül felfordul majd az életünk és a lehető legrosszabb módon. Egy hónapja még sétát terveztem Bettivel és Tapival (vagy akár a leányzókkal) minden gond nélkül. (Remélem még azért ejtünk tavas sétát.) Aztán a bumm. Próbálom úgy szemléltetni a dolgokat a blogban, hogy az állataink legyenek a középpontban. Ez nehéz, ugyanakkor biztosan lesz, aki azt gondolja, hogy tuskó vagyok. Ez utóbbiak véleményére nem fogok adni, mert a blog továbbra sem rólam szól, a saját nyomoromat pedig úgysem lehet szavakba önteni.
Tehát május 6. hétfő... apa még este megetetett minden jószágot. A kutyákat már normálisan átszoktattuk a délutáni evésre, a cocik kezdték megszokni az új helyet és persze ott van a nyuszi és a pipik. Mindent úgy rendezett, hogy reggel jön újra... Aztán este fél hét után egyetlen pillanat mindent megváltoztatott. Mire én hazaértem a mentő már úton volt, gyors helyzet felmérés után csak arra tudtam gondolni, hogy a két kutyát biztonságba kell helyezni úgy, hogy senkit ne zavarjanak és ők se rémüljenek meg totálisan. Gondoltam ezt úgy, hogy apa is ezt mondaná, ezt szeretné és ha felkel, akkor biztosan azt mondja jól tettem. Diót összenyalábolni kész cirkusz volt. Minden erejével tiltakozott az ellen, hogy levigyem a helyére és becsukjam. Egyszerűen nem volt hajlandó ott hagyni a teraszunk kisajtaját. Tudta, hogy baj van..., nyüszített és morgott rám, kapálózott, mikor ölbe vettem, aztán mire végre elértünk a kazánházig ki akart slisszolni mellettem, tajtékzott. Miután becsuktam Bogár futó láncát olyan rövidre tekertem, hogy az ólba még elérjen, de biztosan ne legyen útban. Beküldtem a helyére és ő meg ki sem mert jönni egész végig. Bikfic itt szerencsétlenkedett a teraszon, semmit nem tudtam vele kezdeni, csak reménykedtem, hogy a mentősök majd nem esnek hasra benne. Miután apát elvitték bejött a Marci a lakásba és futkozott fel-le. Eredménytelenül. Aztán mi elmentünk itthonról.
Másnapra némileg lenyugodtak a kedélyek, legalábbis állat színtéren. A cicók kétségbe esetten keresték. A Bikfic apa helyére feküdt az ágyba, a Marci pedig csak jött-ment, nyivákolt, hívta. Szívbe markoló volt. Bogár egyszerűen nem tudta mi történhetett. Folyamatosan úgy feküdt, hogy az ajtónkat nézte, hátha kilép rajta apa. Dió tudta mi a helyzet, de folyamatosan bizonyságot keresett.
Aztán szerdán (május 8.) minden megváltozott és minden véglegessé vált. Apa nem tudott tovább küzdeni és elment arra a vidékre, ahol semmi nem fáj és ahol csak szeretet lakozik. Bízom benne, hogy Artúr egyből a nyakába ugrott és végig nyalta, szinte látom magam előtt a jelenetet...
...és hogy mi a helyzet velünk azóta...?! Vagyunk. Vagyogatunk. Dió ha jelen vagyok olyan mint a kisangyal, de ha nem látom - vagy úgy tudja nem látom - akkor mindig rosszat csinál és mindig az ellenkezőjét annak, amiben megállapodtunk. Nagyjából 10 alkalommal takaríthattam kutyapisit a szőnyegből a tetőtérben, mert valahogy beszökött. Felnyomja a baromfi udvarban a kerítést. Figyelmen kívül hagyja a parancsaimat ha nem lát csak hall.
Bogárral túl vagyunk 2 rohamon, az első nagyon durva volt, a másodiknál elkaptam még estében. Másik helyre költöztettük, ami lehet, hogy traumaként érte, viszont nyárra jobb helye lesz, és még apa mondta, hogy vigyük majd oda. Sajnos újra kivakarta az oldalán a sebet. A bundáját időközben levágtam, igazán csinos lett - apának tetszene. Egyébként képes a nap 24 órájában csaholni és egyszerűen már nem tudom mit kezdhetnék vele. Ugat ha lát minket, akkor is ha nem. Ha éhes vagy ha tele a hasa. Már fenyegettem, leszidtam, vagy épp jutalmaztam pár percnyi csendért, de nagyon nehéz... Mellesleg most is majd ki szakad a torka annyira mondja a magáét. Rendszeresen próbál felülkerekedni Dión és bizony elég durván. Többet játszanak, viszont Bogár gyakran bedurvul.
A Hapci igazából értem aggódik, leskelődik utánam, követ...
A Bikfic sosem volt 100-as, hát már nem is lesz, egyre többet vérzik az orra, viszont felszedett pár dekát, így most egész formás és a szőre is szép.
A Marci..., hát erről nehéz írni. Ő apa macskája volt..., a szeretet igénye határtalan és szinte tapintani lehet, mennyire hiányzik neki apu. Fáj ránéznem, fáj megérintenem, de egyszerűen nem lehet nem foglalkozni vele és olyankor együtt sírunk, mert ő is sír. Érzem minden fájdalmát minden egyes megnyilvánulásában.
Mindemellett a cicóknak ki kellett költözniük a lakásból. Apával szinte egész nap benn voltak, viszont anya dolgozik én meg már a tetőtérben lakok, felügyelet nélkül pedig nem lehetnek. Reggel bejöhetnek, bújcizhatnak az ágyba, de legkésőbb 8-ig el kell hagyniuk a rezidenciát. A csajok egész könnyen megszokták a kinn létet és kinn evést, a Bikfic kicsivel nehezebb eset, de lassan a maga diliske módján belerázkódik.
Aztán ott vannak apa szeme fényei, a malackák. Rosszak, mint az ördögök, viszont szép nagyok.
Meg a nyúl, akit már én is csak Nyuszinak hívok, vagy Nyulikámnak. Amikor Linu elment tavaly, megfogadtam, hogy soha többé nem gondozok nyulat..., hát ezt a fogadalmat meg kellett szegnem. Nyulikám kicsit furcsán nézett eleinte, de már megszokott. Megtanítottam puszit adni, de csak friss zöldért cserébe ad.
Szóval így állunk mostanság. A feje tetején van minden. Olyan dolgokba kell beleszokni vagy újra megszokni, amikre nem is gondoltunk volna... hiszen miért gondoltuk volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése